ember és szabadság logó

A Magyarországi szcientológia lapja

A ZÁRT OSZTÁLYOK SÖTÉT TITKAI

Önkényes bezárások, nemi erőszak és begyógyszerezés

Gondolkozott valaha azon, hogy vajon mi történik az elmegyógyintézetek börtönszerűen elzárt osztályainak rácsai mögött?

Kik kerülnek oda és hogyan? Valójában mi történik ott ezekkel a nőkkel és férfiakkal? Akik bekerülnek oda, megőrizhetik-e egészségüket és méltóságukat?

Mi köze lehet Önnek ezekhez a kérdésekhez? Az, hogy a jelenlegi törvényi szabályozás túlságosan könnyűvé teszi, hogy bárki belekerülhessen ebbe a rémálomba.

Bármelyikünk ebben a csapdában találhatja magát egy napon.

A jelenleg hatályos törvények szerint csupán egyetlen orvosra és egy rosszindulatú rokonra vagy „felelősre” van szükség – vagy egy rosszindulatú orvosra és egy jó szándékú, de naiv rokonra –, hogy bármely magyar állampolgárt fogjanak és elvigyenek a pszichiátriára, hogy ott „kezeljék” őt. A magyar pszichiátriai kórházak zárt osztályain ez a kezelés jelenthet kényszerzubbonyban tartást, egészségkárosító tablettákat, valamint több száz voltos elektrosokk- „terápiát”.

Íme, Gondos Miklós esete, aki egyike azoknak az embereknek, akiknek élete romba dőlt.

Gondos Miklós Budapesten élt feleségével és két felnőtt gyermekével. A feleségét éveken át kezelték a pszichiátrián. (a feleség nevét jogi okokból nem közöljük)

Miklós vállalkozása nem mindig működött zökkenőmentesen, és a felesége aggódott, hogy ez súlyos anyagi kockázatot jelent.

Egy nap megkérte férjét, hogy vigye el őt autóval az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe vizsgálatra, és kísérje is be az épületbe. Amint később kiderült, a feleséget a pszichiátere, Pavel Magdolna manipulálta, hogy valahogyan érje el, hogy Gondos odamenjen a kórházba. Amikor ott volt, a pszichiáter váratlanul Gondoshoz fordult és neki kezdett különös keresztkérdéseket feltenni: Szokott-e sötétedés után fát vágni? Mennyi energiaitalt iszik?

A kérdések között voltak olyanok, amelyek azt jelezték, hogy a pszichiáter nagyon pontosan ismeri Gondos mindennapi életének összes részletét. Mintegy öt percnyi kérdezgetés után Magdolna közölte Gondossal, hogy bent kell maradnia az intézményben páciensként, és ha nem írja alá az önkéntes beleegyező nyilatkozatot, akkor akarata ellenére gyógyszerezni fogják. Gondos nem írta alá. Ekkor megtudta, hogy Igazságügyi felülvizsgálatot rendeltek el, annak megállapítására, hogy elmebeteg-e, és veszélyt jelent-e a társadalomra.

Gondosnál volt mobiltelefon, és megragadta az első alkalmat, hogy egy biztonságos, csendes sarokban felhívja egy barátját, hogy az segítsen kideríteni, hogy hogyan lehet kiszabadulni ebből a helyzetből, a jogainak és egészségének a veszélyeztetése nélkül.

A barátja azonban semmit sem tudott a pszichiátria elzárási szabályairól, így nem tudott használható jogi tanácsot adni. Tehát Gondos csapdában volt. Elhatározta, hogy megpróbál elkerülni bármiféle erőszakot és zűrzavart, és Igazságügyi felülvizsgálatot kér, hogy higgyenek neki. Biztos volt abban, hogy a józan ész győz, és megállapítják, hogy normális, és minden további nélkül hazamehet. A lényeg az volt, hogy maradjon nyugodt, ne vitatkozzon a kórház magas beosztású orvosaival, és a következő két napon igyekezzen békés lenni. Azok alapján, amiket mondtak neki, erre lehetősége volt, rákényszerített gyógyszerezés, lekötözés, illetve a kényszer bármely formája nélkül. Végül is, csak az Igazságügyi felülvizsgálat rendelhette el, hogy bármiféle kezelésnek alávessék.

ELME-HÁBORÍTÓ ANTIPSZICHOTIKUMOK

A kórházi kartotékja ezalatt önálló életet kezdett élni – olyan bejegyzésekkel, amelyek igen távol jártak az igazságtól. „Rossz pszichiátriai állapota miatt veszélyes önmagára és a környezetére” – olvashatjuk ezen a papíron. „Intézeti elhelyezése és további kezelése megalapozott és indokolt.” Miért? Mert állítólag „szeret költekezni”, „vállakozásában túl nagy kockázatokat vállal, és másokat vádol”.

A diagnózis mellé a pszichiáter, Pavel Magdolna Lithiumot írt fel, ami egy elme-háborító antipszichotikum. A Lithium felírásával a kórház pszichiáterei megsértették a szerre vonatkozó hivatalos előírásokat. A Lithium ugyanis, amellett, hogy Parkinsonkórra emlékeztető mellékhatásai vannak, okozhatja a már meglévő testi problémákat, különösen ami a keringési zavarokat illeti, emiatt a szer szedése (illetve már felírása) előtt ilyen irányú orvosi vizsgálatokat kell végezni.

Gondosnak valóban volt ilyen egészségügyi problémája. Magas vérnyomását tovább ronthatta volna a szer – amint azt nemsokára kiderítette.

A kórház pszichiáterei vagy személyzete semmiféle fizikai vizsgálatot nem végeztek rajta. Arra sem figyelt oda senki, hogy szedje a vérnyomáscsökkentő tablettáit. Szerencsére Gondos nem bízott orvosaiban, és nem vette be a Lithium-tablettákat, amelyeket megpróbáltak belédiktálni.

A harmadik napon megjelent egy ember a bíróságról (ő képviselte hivatalosan az „Igazságügyi felülvizsgálatot”), hogy felmérje a helyzetet. A „bíró” arra kérte Gondost, hogy maradjon ott a kórházban – békésen, a saját akaratából –, és írja alá az önkéntes beleegyező nyiltakozatot a „kezeléshez”,hogy a „bíró” ne legyen kénytelen hivatalos, írásos nyilatkozatot tenni, hogy Gondost be kell zárni az osztályra.

A „bíró” azt is mondta, hogy ha Gondos nem egyezik bele az otttartózkodásba, akkor sokkal rosszabb helyen is találhatja magát, méghozzá 15-20 évre, olyan helyre zárva, ahol „több rács van, mint a börtönben... és onnan nehezebb kijutni, mintegy börtönből...”

A CCHR AKCIÓBA LENDÜL

A „bíró” egy órát adott Gondosnak, hogy döntsön. Szerencsére még mindig nem vették észre, hogy nála van a mobilja, így amikor elment sétálni, hogy „átgondolja” a dolgot és cigarettázzon egyet, gyorsan felhívta az ügyvédjét, aki azt mondta, hogy ha lehetséges, hagyja el a kórházat.

Egy másik gyors hívással megkérte egy barátját, hogy autóval jöjjön érte a bejárathoz. Úgy tett, mintha a büfébe menne, és feltűnés nélkül kiment, egy óvatlan pillanatban levette a köpenyt magáról, és lassan odament a kapuhoz, majd kisétált az utcára.

Amíg ki nem ért, megőrizte hidegvérét – aztán elkezdett futni. Nem tudta, mit tegyen ezután, csak beszállt a barátja autójába, hogy minél messzebb kerüljön a pszichiátriai intézettől.

Szerencsére a bejárattól nem messze felvett egy szórólapot, ami így szólt: „Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért (CCHR), visszaélések a pszichiátrián.

„Ha önnel vagy ismerősével sérelmek történtek valamilyen pszichiátriai kezelés során, akkor vegye fel a kapcsolatot a CCHR-ral az alábbi telefonszámon.”

Az autóban megint elolvasta a szórólapot.

Mivel nem volt biztonságos hazamennie, egyenesen a CCHR irodájába ment, ahol a munkatársak azonnal akcióba léptek.

Mivel már egy évtizede foglalkoznak pszichiátriai visszélésekkel, a CCHR-ban dolgozók pontosan tudták, mit jelent az, ha valakit akarata ellenére visznek be a pszichiátriára – valószínű, hogy begyógyszerezik, bántalmazzák, korlátozzák a mozgását, és akár egész életére gyámság alá helyezhetik. Ez pedig azt jelenti, hogy elveszíti a jogát arra, hogy a vagyona felől rendelkezzen, és gyakran az önbecsülése is darabokra törik.

Gondos úr akkor kezdte viszszanyerni az önrendelkezését, amikor aláírt egy megbízást, hogy a CCHR a nevében jogi lépéseket kezdeményezzen. A CCHR első lépése az volt, hogy új vizsgálatot szervezett egy másik orvossal, Leel-Őssy Lóránt professzorral, a Magyar Tudományos Akadémia egészségügyi főtanácsosával.

De a pszichiátereknek is megvoltak a maguk tervei.

A jelenlegi szabályozás nemcsak lehetővé teszi, hogy a pszichiáterek akaratuk ellenére az intézményeikben tartsanak embereket, bármiféle jogi következmény nélkül, hanem az állami szervezeteket is felhasználhatják arra, hogy azok kikényszerítsék a megalapozatlanul hozott döntéseiket.

Gondos Igazságügyi felülvizsgálata szerint megszökött a kórházból, pedig kezelésre lenne szüksége – ami merő kitaláció. Azután ezt a „döntést” továbbították a rendőrségnek, hogy hozzák vissza Gondost. 24 órával később országos körözést adtak ki ellene, amely szerint vissza kell őt vinni a kórházba pszichiátriai kényszerkezelésre.

A nyomás egyre erősödött Gondos Miklóson. Ha az utcán megállítja egy rendőr, akkor azonnal, bármiféle további vizsgálat nélkül visszaviszik az intézetbe, és a zárt intézet rácsai mögé dugják. Ha megpróbál hazamenni, vagy dolgozni, akkor elfoghatják. Az egyetlen lehetősége az maradt, hogy észrevétlen maradjon, mint valami menekült.

AZ IGAZSÁG KERESÉSE

A Leel-Őssy Lóránt által végzett újabb orvosi vizsgálat eredménye némi megnyugvást hozott: „Jelenleg Gondosnak semmiféle pszichiátriai vagy neurológiai rendellenessége nincsen, tehát nincs szükség kényszer-gyógykezelésre.”

 De ez még messze nem volt a csata vége; a körözés továbbra is érvényben volt, tehát most el kellett érni, hogy vonják azt vissza. Dr Bogmér Gyöngyi ügyvéd segítségével (aki már korábban is sikerrel segített egy másik személynek, akivel jogtalanul bántak a pszichiátrián) Gondos úr benyújtott egy keresetet az Igazságügyi felülvizsgálat ellen, amely alapján elrendelték a kényszerkezelést.

A helyzet még mindig messze volt attól, hogy nyugodtnak lehessen mondani.

Amint Gondos hamarosan felismerte, a felesége sokkal inkább az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet pszichiáterének hatása alatt állt, mint azt korábban sejtette. Magdolna és Gondos úr felesége benyújtottak egy kérelmet a Gondnoksági Hivatalhoz, hogy helyezzék Gondost állami gondnokság alá, ezáltal megfosztva attól a jogától, hogy rendelkezzék a saját vagyona felett. Mivel van egy háza, ami mintegy 15 millió forintot ér, elég súlyos válsággal kellett szembenéznie.

A hideg télben bujkálva, biztonságos helyeket keresve, ahol dolgozhat, Gondos úr kitartott, számos pszichológiai teszten és orvosi felülvizsgálaton esett át, miközben összegyűjtötték a megfelelő dokumentumokat és bizonyítékokat, tanúskodtak a bíróságon, valamint a rendőrségen. Kéthavi bujkálás után a CCHR és az ügyvédnő erőfeszítéseinek eredményeként az ügy végre megoldódott.

„Ügyvédként áttekintve az esetet, először is megvizsgáltam a bírósági határozatot (az Igazságügyi felülvizsgálatot). A határozat a szakvéleményre épült, a szakvélemény pedig kizárólagosan a feleség elmondásaira. Nem találtam nyomát annak, hogy bármely adat bizonyítására kísérlet történt volna... Ez meglehetősen aggasztó, mert ezen az alapon bárkit bármivel meg lehet vádolni, és kényszerkezelésre lehet utalni” – állapította meg Dr Bogmér Gyöngyi.

Végül a bíróság úgy döntött, hogy Gondos Miklós nem jelent veszélyt a társadalomra, tehát nincs szükség kényszergyógykezelésre vagy elzárásra. A rendőrségi körözést és a gondnokság alá helyezési kérelmet érvénytelenítették. Miklós újra nyugodtan járhatott Budapest utcáin, meg tudta látogatni a gyerekeit, és élhette az életét.

De van még egy csavar a történetben. A bírósági vizsgálat szerint Miklós kórházi adatlapját gondatlanul töltötték ki:

„...a nyilvántartás szerint 20-án történt a vizsgálat, de a szakértői vélemény, amelynek dátuma 21-e, azt tartalmazza, hogy Gondos úr adatai nem szerepelnek a nyilvántartásban. Tehát valahol az eljárás során finoman szólva hiba történt...”

FELLÉPNI A VISSZAÉLÉSEK ELLEN

Németh László, büntetőjogi ügyvéd, aki több éven át foglalkozott pszichiátriai visszaélési esetekkel a bíróságokon, hozzátette: „A pszichiátriai kényszerbeszállításokat illetően, valamint az intézeti kezeléseket illetően a törvény előír bizonyos határidőket. Ezeket valószínűleg betartják azok, akikre nézve az vonatkozik. Azonban sajnos nincs határozott szabályozás arra, még inkább nincs ellenőrző szerv, hogy hatékonyan felügyelje azt, hogy mi történhet meg egy intézetben és mi nem. Ha a jelenlegi helyzet fennmarad, akkor tág tere van a visszaéléseknek, és annak, hogy bizonyos emberek jogait alapos indok nélkül is korlátozzák.”

„Sokan azért fordulnak a CCHR-hoz, mert a rokonaik vagy barátaik akaratuk ellenére pszichiátriai kezelést kapnak, vagy a szándékuk ellenére benntartják őket a kórházban” – mondta el Hidvégi Klára, a CCHR Budapest igazgatóhelyettese az Ember és Szabadságnak. „Csak az elmúlt 3 évben több mint egy tucat esetben segítettünk leállítani gondnokság alá helyezési eljárásokat. A hozzánk forduló emberek többsége normális, értelmes magyar állampolgár. De nem mindenki fordul hozzánk, aki a pszichiátriában áldozattá válik. Sokan annyira megrémülnek a kórházban tapasztalt kezeléstől, hogy nem is keresnek megoldási lehetőséget. Van, hogy elmondják nekünk, hogy mi történt velük, de félnek jogi lépéseket tenni vagy a nyilvánossághoz fordulni. Az ilyen helyzetek elméletileg bárkivel, bárhol előfordulhatnak.

A kényszerbeszállítások száma növekszik, az utóbbi években évi mintegy 15 ezer alkalommal rendeltek el ilyet. 10 év alatt a budapesti lakosság egytizedével történhetne meg, hogy berakják egy pszichiátriai intézménybe.

Hogy ennek mikor lesz vége? Amikor mindnyájan úgy döntünk, hogy nem tűrjük tovább.”